Gerner András: Önnek 3 új üzenete érkezett

Egy kedves Barátom írását teszem közzé. Nagyon megfogott az, hogy a személyes kapcsolatból milyen könnyen átszoktunk a virtuális kapcsolatokra. 

Még visszafordítható a kapcsolatok megélése?

Ősi ösztön és vágy, hogy kíváncsiak vagyunk, és szeretnénk másokat alaposabban megismerni. Álmodunk a közelségről, gyengédségről, intimitásról, meghitt ölelésekről, az egymás testében és lelkében való feloldódásról. Míg régebben csak klubokban, munkahelyeken vagy egyszerűen csak az utcán lehetett ismerkedni, ma a világháló már korlátlan lehetőségeket kínál e téren.

Ügyes emberek korán rájöttek a pofonegyszerű receptre. Végy egy internetes oldalt, ahol találkozik fiú a lánnyal, lány a fiúval (esetleg azonos neműek is egymással), jól keverd össze a két halmazt, hogy a kereslet találkozzon a kínálattal. Elittárs, Randivonal, Randihely, Lovebox. Egy-egy név a sok közül, ahol megtalálhatjuk álmaink lovagját vagy úrhölgyét.

A regisztráció néhol nehézkes, hosszú; más esetben pofonegyszerű és rövid. Meg kell adnunk az „alapadatainkat” (testméret, súly, életkor, foglalkozás, hajszín), valamint az érdeklődési körünket, továbbá azokat a feltételeket, amelyek teljesítését a „másik féltől” elvárjuk. Ha nem dohányzó vagy felsőfokú végzettségű társat keresünk, akkor a rendszer eleve kiválogatja az e szempontokból megfelelő jelölteket.

Jobb esetben a megkereső levélre megérkezik a válasz, majd kialakul a párbeszéd, egyelőre csak a társkereső oldalon. Később esetleg személyes találkozás kerekedik belőle, s onnan kezdve – ahogy Rákosi elvtárs fogalmazott – „határ a csillagos ég”.

Az ismerkedni szándékozók között igen széles körben tallózhatunk. Alacsony, magas, telt vagy éppen cérnavékony, dúskeblű hölgybe éppúgy belebotolhatunk, mint a kigyúrt testű hímkirályba vagy a pulcsis, szemüveges informatikus fiúba.

Mégis mi a gond, mi árnyékolja be ezt a határtalan szabadságot, a kapcsolatteremtés e kimeríthetetlen tárházát? Erre talán azok tudnának válaszolni, akik már hosszabb ideje – esetleg évek óta – ismerkednek a világhálón. Hiába úszkálhatunk a könnyed, jópofa önismertető szövegek, a mindig előnyös arc- és más élt megmutató fotók tengerében, hiába tűnik oly emberségesnek és befogadónak a közeg, mégis van ebben az egészben valami végtelenül szomorú és lehangoló.

Mintha egy hatalmas pult előtt ácsorognánk, és a kissé türelmetlen eladót arra kérnénk, ajánljon egy szép, rántanivaló húst, majd ő némán, a kése hegyével rámutatna az egyik pulykamellre vagy combra. S vagy elfogadnánk az ajánlatot, vagy további javaslatot szorgalmaznánk. Az internetes ismerkedés húspiac, ahol természetesen csak a külső számít, az a nem egyszer kétes minőségű fotó lényeges, amelyet a kuncsaft feltöltött magáról. A „kínálati oldal” minden szereplője pár másodpercet kap a „keresleti oldaltól”: utóbbi vagy azonnal továbbkattint, vagy esetleg még ellenőrzi a többi fényképet is, hátha csak a profilkép nem sikerült annyira, és a csajnak mégis jó alakja van, a pasi meg, ha nem is egy Brad Pitt, de legalább van bicepsze.

Ugyan miért számítana az a sok-sok szó, az a mérhetetlen mennyiségű, celofánba csomagolt, álságos okfejtés a hűségről, becsületről, tiszteletről, egymás elfogadásáról, az örök szerelemről, az Igazi Társról. Minden társkereső ilyeneket ír, az is, aki tényleg így gondolja, és az is, aki csak kefélni akar egy jót. A mézesmadzag ugyanaz. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.” – írta Karinthy Frigyes egykor.

Persze léteznek már szép számmal olyan oldalak is, ahol „könnyed kapcsolatot” (éljen az eufémizmus!) találhatunk. „Rosszlányok” és „rosszfiúk” akadhatnak itt össze, az adatlapok fotói merészebbek, a hölgyek többet „vállalnak”, s azonnal megadják a mobiltelefonos elérhetőségüket. A kiéhezett hímek még értékeléseket is olvashatnak korábbi „ügyfelektől”, hogy az épp választani kívánt gyönyörűséges pillangóval eltöltött pásztoróra másnak milyen élményt nyújtott. Instant, azonnal oldódó szerelem, potom pénzért. Mint a Nescafé: 2 vagy 3 az egyben…

A derű, a szabadság hazug álarca, leple mögött nemcsak végtelen szomorúság, kilátástalanság, egyedüllét, magány látszik, hanem unalom, kalandvágy, valamint szellemi, lelki sivárság is. Fájdalmas sóhaj mindez, semmitmondó szavakkal. Egy-egy üzenetváltás során pillanatokra fel-feltűnő reménycseppek, amelyeket a keserű, fájdalmas földre zuhanás, majd újra feltápászkodás követ. Mintha egy sivatagban járnánk, több napja éhezve, szomjúhozva, talpunk alatt a perzselő homokkal, az életet adó oázis felé tartva. De a mérföldekben mérhető távolság a képzeletben fényévekké változik, és soha nem érünk el a növények által körülölelt vízlelő helyhez.

Telnek-múlnak az évek, és nem változik semmi. Beszélgetünk, ismerkedünk az interneten, van, aki csak rövidtávon, mások már olyan régóta, hogy tán a kezdetekre sem emlékeznek. Hogy is mondta Pilinszky? „Birodalmunkban sok-sok ember él / de mi, akár a szarvasok / keressük egymást éjszakánként.”