Mert egy jó mese nem kívül változtat meg. Belül mozdít el valamit, és onnantól másképp látjuk a hétköznapokat is.
Mindig rácsodálkoztam és néztem a mesék királyfiait és szegény legényeit. Azokat a zöldfülü hősöket, akiknek a semmiből kellett elindulniuk, nem azért, mert kedvük volt, hanem mert muszáj.
Valami hiányzott, valaki eltűnt, valami próba érte őket, és elindultak megkeresni az elveszett testvért, visszaszerezni azt, ami fontos, elérni azt, ami elsőre lehetetlennek tűnt.
Közben pedig próbák érkeztek, segítőkkel találkoztak, fordulatok, döntések és ellenfelek áltak útjukba, mint: bölcs öregasszony, egy beszélő állat, sárkány, sötét erdő vagy a félelem.
Gyerekként nem értettem, de pontosan éreztem, hogy a mese nem csak szórakoztat. Valami nagyon emberit mutatott meg. Azt, hogy amikor gond van, akkor valahogy mégis lehet tovább menni, hogy a legvégén a jó elnyeri a jutalmát. A hős átalakul, érettebb és bölcsebb lesz.
Ez a mese világ az, ami nem mindig kézzel fogható. De ha egyszer gyerekként belépsz, onnan már nehéz kisétálni.
Gyerekként barátaimmal sokat építettünk, kitaláltunk nem létező dolgokat, szerepekben eljátszottuk azt, ami a jövőben várhat ránk. Így voltunk rendőr, buszsofőr, bálnavadász és természetesen a klasszikus papás-mamás és cowboyos dolgok sem maradtak ki. Mindig ment a játék, a képzelet, a “mi lenne, ha”. És utólag látom, hogy ez nem csak gyerekes időtöltés volt. Ez mutatta meg, hogy mindig érdekelt, hogy hogyan működik a világ. S néha csendben, néha aktív résztvevőként kutattam, hogy mi miért történik.
Az ember nem a könyvet olvassa, hanem Önmagát
Hét évig dolgoztam a Csecsemőotthonban nevelőként, 0-6 évesi gyerekekkel. Ez nem nem csak egy egyszerű „foglalkozás” volt. Ez kapcsolódással indult. Szőnyegre ülés. Mondóka. Mesélés. Játék. Birkózás. A mindennapok egyszerű, testközeli kapcsolódása, ahol a gyerek pontosan érzi, hogy ott vagy vele. És azt is megtapasztaltam, mennyire számít, ha a csoportban férfi jelenlét is van. Sok gyereknek ez maga volt az “újdonság” – hisz’ többen nehéz hátterű családból érkeztek -, de közben valami nagyon mély biztonság is tudott adni a jelenlétem.
Otthon gyermekeimmel egy különleges mesélési módszert alakítottam ki. Fogtam egy zseblámpát, a plafonra árnyékokat vetítettem, és “mesén” keresztül mondtam el azt, amit maguk megéltek. Nem tanítani akartam. Nem magyarázni. Csak úgy elmondani, kapcsolódni. Ez a fajta mesélés valahogy mindig megérkezett hozzájuk.
Az egyetemi oktatóként már fiatal felnőttekkel, egyetemistákkal dolgoztam. Meglepő volt látni, hogy a sok tudás mellé mennyire hiányzik nekik is valami. Egy történet. Egy személyes tapasztalat. Az a dolog, ami nem okos, csak igaz. A történeteim nem díszek, hanem bizonyítékok voltak. Megerősítette őket, ami azt mondta, hogy: “amit érzel, annak van helye.”
Hiszem, hogy a történetek kulcsok. Olyan kapukat nyitnak bennünk, amik csendben átírnak dolgokat. És sokszor nem attól változik meg valami, hogy “tudjuk, mit kéne”. Hanem attól, hogy a belsőnk átéli. Egy mese be tud vinni egy érzésbe, amit addig kerülgettünk, és ki tud hozni belőle úgy, hogy közben nem tör össze.
A munkám során azt is láttam, mennyire sérülékeny lett a szülő-gyerek kapcsolódás. A digitális világ könnyen beül közéjük, és észrevétlenül kiszorítja azt a figyelmet, ami két ember között történik. Pedig a gyereknek nem új ingerek, hanem családi kapcsolódási lehetőségek kellenek, jelenlét, az “itt vagyok veled” élménye. Hiszem, hogy ebben a folyamatban a mesekönyveknek ma is nagy szerepük van.
Az első mesekönyvemet kifejezetten ezzel a szándékkal írtam: hogy a gyerek megérezhesse, megnevezhesse és át is élhesse a benne lévő természetes emberi érzelmeket, érzéseket. Hiszem, hogy kulcsfontosságú képesség ezt a 21. században. Ezt fontos megérteni a működését, hogy kifejezéséhez legyen nyelv és eszköz.
A mesék mellett a szülőket is szeretném támogatni abban, hogyan tudnak jól mesélni. Hogyan lehet egy történetben érzelmeket megmutatni úgy, hogy ne “nyögvenyelős” legyen, hanem igazi közös élmény. Mert amikor valaki mesél, valójában nem csak szavakat ad át. Az életet adja tovább.
A következő mesekönyvem már egy mai fiatalokat érintő témáról szól. Erről még nem árulhatok el többet, maradjon egyelőre titok, de annyit mondok: nagyon de szinte mindenkit érint. Nem túlzás
Mesés szeretettel:
Czirják Tamás