Szemem elé került a „Hölgy válasz” című film, amin sikerült bealudnom. Az első fél óra mégis valahogy azt az amerikai rózsaszín álmot festette elém, amiben oly sokszor nyűglődik a társadalmunk.
Hiszen a párunknak mindig van valami hibája. A szomszéd nője pedig – ahogy a mondás tartja – mindig zöldebb. Cserélni kell, mert „megérdemlem”, hogy jobbat kapjak. Legalábbis ezt sulykolja belénk a világ.
De van egy nagy hiba ebben a gondolkodásmódban: soha nem a másik a fontos ebben a „képletben”, hanem saját magam. A saját hozzáállásom, a saját elköteleződésem.
Persze-persze, nem azt mondom, hogy legyünk igénytelenek vagy hiszékenyek. De valahol mégis elcsúszunk. Ahogy nézzük a Facebookot, az Instagramot, mindenki csak keres. Keresi a boldogságot, keresi a „jobbat”. Látja, hogy a másiknak látszólag jobban megy, és közben nem érti, hogy aki mellette van, ki is valójában, és mit keres mellette.
Őszintén szólva, elszoktam keseredni a kommenteken. Az egyik azt írja, hogy nem tudja, mit tegyen, és gurut keres – őket pedig az interneten dögivel találni. A másik panaszkodik, hogy „mindenki nárcisztikus”, főleg az ő környezetében. És így megy tovább. Semmi sem jó. Sehogy sem jó.
Pedig egy dologra kellene fókuszálni: beletenni magunkat, szívvel-lélekkel abba, amit teszünk. Ha ez a párkapcsolat, akkor abba. Ha a munka, akkor abba. Ha az élet bármely területe, akkor abba.
Ennél nem kell több. Vedd le a tekintetedet a másikról. Ne azt nézd, hogy ő mit csinál, mit ront el, vagy mit nem ad meg neked. Inkább nézz magadba, és tedd fel a kérdést: én mit adok bele? Én hogyan lehetnék jelen szívvel-lélekkel? Az igazi változás itt kezdődik.
