Gyerekkorom egyik meghatározó lelkésze Henter Barna volt.
Az egyik istentiszteleten mesélt egy történetet, ami valamiért azóta is velem maradt.
Egy kórteremben több, hosszú ideje ágyhoz kötött beteg feküdt. Az egyik ágy az ablak mellett volt.
Az ott fekvő férfinak volt egy szokása. Mesélt a többieknek arról, mi történik odakint.
Emberekről. Mozgásról. Az életről, ami a kórház falain kívül zajlott.
A többiek pedig hallgatták.
Ők nem tudtak odamenni az ablakhoz. Nem tudtak kinézni. Így annak az embernek a szavain keresztül látták a külvilágot.
A mellette fekvő beteg viszont egyre jobban vágyott az ablak melletti ágyra.
Ő is látni akarta mindazt, amiről a másik mesélt.
Aztán egyszer az ablak mellett fekvő férfi nagyon rosszul lett.
A társa észrevette.
Szólhatott volna a nővérnek.
Nem szólt.
A férfi meghalt.
Ezután megkérte a nővéreket, hogy hadd kerüljön ő az ablak melletti ágyra.
Áthelyezték.
Végre eljött az a pillanat, amire annyira várt.
Felemelkedett.
Kinézett az ablakon.
És egy hatalmas, szürke tűzfalat látott.
Semmi mást.
Gyerekként is erős történetnek éreztem.
Felnőttként talán még erősebbnek.
Mert nem az ablak volt különleges.
Az ember volt különleges.
Ő volt képes arra, hogy egy szürke tűzfal előtt fekve is adjon valamit azoknak, akik körülötte voltak.
És talán ezért olyan kegyetlen ez a történet.
A másik beteg azt hitte, a hely kell neki.
Az ablak.
A kilátás.
Az, ami a másiknak jutott.
Megszerezte.
Aztán kiderült, hogy amit irigyelt, valójában nem is létezett úgy, ahogy elképzelte.
Amitől az egész értékes volt, azt közben elveszítette.
Az embert.
Ezen gondolkodom akkor is, amikor valaki megpróbál valami jót tenni, adni vagy mutatni, és keresztbe tesznek neki.
Nekem volt ilyen élményem.
És szerintem ez a világ egyik legrosszabb, legmélyebb csalódást okozó érzése.
Nem egyszerűen azért, mert valami nem sikerült.
A kudarcot fel lehet dolgozni.
Azt is, ha egy ötlet rossznak bizonyul.
Azt is, ha megpróbálunk valamit, és kiderül, hogy tévedtünk.
De egészen más érzés, amikor valaki nem engedi, hogy egyáltalán kiderüljön, mi lehetett volna abból, amit adni akartál.
Ott marad benned a kérdés:
Mi lett volna, ha hagyják?
És van ennek egy másik oldala is.
Mert néha mi fekszünk az ablak mellett.
Mi szeretnénk valamit adni.
Máskor viszont mi vagyunk a szomszédos ágyon.
Valaki elénk áll egy ötlettel. Lelkesedik. Mutat valamit. Létre akar hozni valamit.
Mi pedig nagyon gyorsan el tudjuk mondani, miért nem jó.
Miért nem fog működni.
Miért fölösleges.
Miért ne most.
Miért ne így.
Lehet, hogy igazunk van.
De mielőtt keresztbe teszünk neki, talán érdemes feltenni egyetlen kérdést:
Mit szeretnél ezzel adni?
Lehet, hogy utána ugyanúgy nemet mondunk.
Csak már nem egy ablakért harcolunk úgy, hogy közben elveszítjük azt az embert, aki egy szürke falból is képes volt valami szépet mutatni.
