Egy búcsúban beszélgettem egy hölggyel, aki egy táncegyüttesnél dolgozott irodai asszisztensként.
Szóba került a tánc, és megjegyeztem:
– Gondolom, a párod jól meg tud táncoltatni!
– Dehogyis! – válaszolta. – Azt nem engedem.
– Miért?
– Mert nem szeretem, ha vezetnek.
Ezen elgondolkodtam.
Természetesen mindenki maga dönti el, hogyan szeret táncolni, és milyen szerepben érzi jól magát. Nem is akarok ebből az egyetlen mondatból messzemenő következtetéseket levonni.
Mégis megérintett valamit bennem.
Hiszen a hagyományos páros táncokban általában a férfi vezet. A nő pedig követi a mozdulatot, reagál rá, és a kettőjük összhangjából születik meg a tánc.
De vajon mit jelent vezetni?
És miért érezheti valaki úgy, hogy ha engedi vezetni magát, azzal elveszít valamit az önállóságából?
Amikor én sem tudtam, merre van az előre
Mostanában táncolni tanulok.
És bizony van még mit tanulnom.
Nem is keveset.
A tánc azonban számomra sokkal többről kezd szólni, mint a lépésekről.
Ott állok egy nővel szemben, és nekem kell kezdeményeznem. Nekem kell tudnom, merre induljunk, mikor forduljunk, hogyan tartsam, hogyan vezessem úgy, hogy együtt tudjunk mozogni.
Persze néha még azzal is akadnak problémáim, hogy én magam tudjam, merre van az arra.
Az egyik táncban körben mozgunk, és a partnerek egymást váltva haladnak át a körön.
Van egy hölgy, aki amikor odaér hozzám, határozottan megfogja a kezemet, és húz rajtam egyet.
Na, uzsgyi!
Eleinte, amikor még ügyetlenkedtem, ez hihetetlen nagy segítség volt. Rögtön tudtam, merre kell mennem.
Sőt, valami mást is megtanultam belőle.
Hogy milyen érzés, amikor valaki egyértelműen jelzi az irányt.
Mostanában, amikor ismét egymáshoz érünk, már én is határozottabban indítom a mozdulatot.
És tudjátok, mi az érdekes?
Éppen egy nő határozott mozdulata segített megértenem, hogyan kell nekem vezetnem.
A vezetés nem ugyanaz, mint az uralkodás
Azt hiszem, itt van egy nagyon fontos különbség, amelyet férfiként is meg kell tanulnom.
A vezetés nem azt jelenti, hogy azt csinálok a másikkal, amit akarok.
Nem azt, hogy erősebb vagyok, ezért nekem van igazam.
És végképp nem azt, hogy a másik akarata, igénye vagy érzése kevésbé fontos.
A táncban sem elég, hogy én tudom a következő lépést.
Éreznem kell a partneremet.
Figyelnem kell, követni tudja-e a mozdulatot. Biztonságban van-e velem. Jól érzi-e magát abban, ahogyan vezetem.
Ha csak a saját akaratomat akarom érvényesíteni, abból nem lesz szép tánc.
Legfeljebb rángatás.
És ez a kapcsolatokban sincs másképp.
Lehetek határozott férfi úgy, hogy közben figyelek a nőre.
Kezdeményezhetek úgy, hogy közben megőrzöm a szabadságát.
Vállalhatok felelősséget úgy, hogy közben nem akarok uralkodni rajta.
Sőt, számomra éppen ebben mutatkozik meg az igazi férfierő.
Nem abban, hogy keresztülviszem az akaratomat.
Hanem abban, hogy mellettem a másiknak nem kell védekeznie.
És hol marad a nő?
Nemrég egy idős férfival beszélgettem, aki két évvel korábban veszítette el a feleségét.
Amikor megkérdeztem, mit szeretett benne a legjobban, azt mondta, hogy nagyon családias volt.
Fontos volt számára, hogy a gyerekeknek, a férjének jó legyen. Hogy otthon minden rendben legyen.
A férfi pedig arról mesélt, hogy ő megteremtette a család számára a szükséges dolgokat.
Két ember, akiknek megvolt a maguk helye, feladata, felelőssége.
Nem tudom, hogyan működött a kapcsolatuk minden részlete. Nem is állítom, hogy ez lenne az egyetlen jó modell.
De elgondolkodtatott.
Ma sokat beszélünk a női önmegvalósításról. Arról, hogy egy nő legyen önálló, erős, sikeres. Hogy merjen vezetni, dönteni, érvényesülni.
És ezzel önmagában semmi bajom.
Ami engem zavar, az az, amikor ebből lassan egy újabb elvárás lesz.
Mintha a nő csak akkor lenne igazán értékes, ha minden területen bizonyítaná, hogy ugyanolyan erős és ugyanolyan teljesítményre képes, mint a férfi.
Mintha az otthonteremtés, a gondoskodás, a család összetartása kevesebbet érne a szakmai sikernél.
Mintha a nőnek ahhoz, hogy szabad legyen, feltétlenül olyan szerepeket is magára kellene vennie, amelyekre valójában nem vágyik.
Én ebben nem hiszek.
Szerintem egy nőnek nem kell férfiasnak lennie ahhoz, hogy erős legyen.
És azt is hiszem, hogy egy nő ereje sokszor egészen másképpen mutatkozik meg, mint egy férfié.
Nem kisebb.
Nem értéktelenebb.
Más.
Persze vannak nők, akik szívesen vezetnek, vállalkozást irányítanak, nagy döntéseket hoznak. És vannak férfiak, akik örömmel vállalnak nagyobb szerepet a család mindennapi gondoskodásában.
Ettől egyikük sem lesz kevesebb.
A kérdés számomra inkább az, hogy valóban azt az életet éljük-e, amelyre vágyunk, vagy egy újabb társadalmi elvárásnak akarunk megfelelni.
Mi történik, ha a nő már nem meri átengedni a vezetést?
Van egy kérdés, ami különösen foglalkoztat.
Mi van akkor, ha egy nő nem azért akar mindig irányítani, mert ez okoz neki örömet, hanem mert megtanulta, hogy különben nem számíthat senkire?
Mert korábban csalódott.
Mert nem kapott biztonságot.
Mert azt tapasztalta, hogy ha ő nem intéz el valamit, akkor senki más nem fogja.
És mi van akkor, ha egy férfi azért nem kezdeményez, mert fél a visszautasítástól, a hibázástól, vagy egyszerűen soha nem tanulta meg, hogyan lehet egyszerre határozottnak és figyelmesnek lenni?
Nem állítom, hogy minden kapcsolat mögött ezek az okok húzódnak meg.
De szerintem érdemes megvizsgálni őket.
Mert egészen más szabad döntésből vezetni, mint félelemből mindent kézben tartani.
És egészen más bizalommal rábízni magunkat valakire, mint kiszolgáltatottan engedelmeskedni neki.
A bizalom nem önfeladás. A vezetés pedig nem jogosít fel az uralkodásra.
Lehet ma férfiként határozottnak lenni?
Ez talán a legnehezebb kérdés számomra.
Egy olyan korban, amikor sok jogos kritika éri a férfiak visszaéléseit, hogyan találjuk meg az egészséges férfiszerepet?
Hogyan kezdeményezzünk anélkül, hogy nyomást gyakorolnánk?
Hogyan legyünk határozottak anélkül, hogy átlépnénk a másik határait?
A #MeToo mozgalom fontos problémákra hívta fel a figyelmet. Arra is, hogy a férfiak olykor vezetésnek vagy természetes kezdeményezésnek neveztek olyan magatartásokat, amelyek valójában visszaélések voltak.
Ezt komolyan kell venni.
De szerintem a megoldás nem az, hogy a férfiak többé ne merjenek kezdeményezni.
Hanem az, hogy megtanulják a különbséget kezdeményezés és kényszerítés között.
A nő pedig szabadon dönthessen arról, hogyan szeretne kapcsolódni.
Mert a bizalomhoz nem elég egy határozott férfi.
Ahhoz olyan férfi kell, aki méltó a bizalomra.
És olyan kapcsolat, amelyben mindketten önmaguk lehetnek.
A Teremtő nem versenytársaknak alkotott bennünket
Keresztény emberként számomra ez nem pusztán társadalmi kérdés.
Hiszek abban, hogy a férfi és a nő különbözőségének értelme van.
Hogy nem véletlenül vagyunk különbözőek, és nem feltétlenül az a fejlődés csúcsa, ha ezeket a különbségeket mindenáron eltüntetjük.
Ugyanakkor azt is tudom, milyen könnyen vissza lehet élni a hagyományra vagy a teremtett rendre való hivatkozással.
Ezért számomra a kérdés nem az, hogy ki rendelkezhet a másik fölött.
Hanem az, hogy hogyan tudunk egymás javára lenni.
Hogyan tud a férfi olyan biztonságot teremteni, amelyben a nő szabadon kibontakozhat?
És hogyan tud a nő úgy kapcsolódni a férfihoz, hogy abban ne alárendeltség, hanem kölcsönös tisztelet legyen?
Nem gondolom, hogy mindenkinek ugyanúgy kell megélnie a férfiasságát vagy a nőiségét.
De abban hiszek, hogy érdemes keresni, milyen felelősséget, ajándékot és lehetőséget kaptunk a Teremtőtől.
Vissza a táncparkettre
Amikor táncolok, egyre inkább érzem, hogy nem elég megtanulni a lépéseket.
A másikra is figyelnem kell.
Mert hiába tudom, merre akarok menni, ha a partnerem nem érzi, mit szeretnék.
És hiába fogom határozottan a kezét, ha nem érzékeli belőlem a figyelmet és a biztonságot.
Azt szeretném megtanulni, hogy amikor vezetek, a másik ne azt érezze, hogy irányítom.
Hanem azt, hogy együtt táncolunk.
Talán a párkapcsolatban is ez az egyik legfontosabb feladat.
Nem az, hogy mindenáron bebizonyítsuk, melyikünk az erősebb.
Hanem az, hogy mindketten megtaláljuk azt a szerepet, amelyben önmagunk tudunk lenni, és amelyben a másik is szabadon, biztonságban kapcsolódhat hozzánk.
Mert szerintem a férfi valódi ereje nem abban mutatkozik meg, hogy a nő kénytelen követni őt. Hanem abban, hogy szabadon mer vele tartani.
