Fura napom volt. Igazi beszólós nap.
Először kaptam egy visszajelzést az egyik munkámra. Elismerték, ami jó benne, és jelezték, min kellene még változtatni, hogy igazán kerek legyen.
Egy ismerősöm szerint ez építő kritika volt. Én viszont úgy éreztem, hogy minősítenek.
Aztán a legjobb barátomat szerettem volna valamivel bátorítani. Ő viszont jelezte, hogy inkább hagyjuk ezt a témát.
Végül beszélgettem valakivel, aki sokat mesélt a helyzetéről. Voltak észrevételeim, de közben éreztem, hogy talán nem kellene elmondanom őket. Mégis megtettem. Óvatosan, visszafogottan, de beletettem.
Pedig lehet, hogy jobb lett volna hallgatnom.
És itt kapcsolódott össze bennem a három történet.
Az első visszajelzés feldolgozásával közel két órát töltöttem. Éppen egy önismereti folyamatban vagyok, és ez a levél telibe talált.
Nem kellemes gyakorlás volt. Inkább egy igazi kiképzőtábor.
A saját hiedelmeim, a fejemben futó történetek és az érzéseim újra meg újra el akarták mondani, hogy szerintük mi történt.
Csakhogy attól, hogy én valamit így élek meg, még nem biztos, hogy valóban az történt.
És ez volt a legnehezebb.
Megnézni, mi van ténylegesen abban a levélben. Mi az, amit jól csináltam, és mi az, amin érdemes változtatnom.
Úgy, hogy közben nem veszítem szem elől a saját értékeimet sem.
Mert a visszajelzéstől nem leszek kevesebb. Viszont tanulhatok belőle, és jobb lehetek.
Aztán eszembe jutott a másik két beszélgetés.
Vajon hányszor mondunk valamit a másiknak, mert mi úgy látjuk, hogy arra van szüksége? És hányszor állunk meg megkérdezni, hogy valóban szüksége van-e rá?
Ma azt tanultam, hogy néha elképesztően nehéz elválasztani azt, ami történik, attól, amit én gondolok és érzek róla.
Pedig sok minden ezen múlik.
Ha most nehéz helyzetben vagy, próbáld meg először csak azt megnézni, hogy mi történt valójában. És mit tettél hozzá te magad.
Ha ez egyedül nem megy, keress meg. Szívesen segítek.
Mert néha nem is a helyzetet a legnehezebb meglátni, hanem azt, hogy mi mindent mesélünk hozzá.
