2006 környékén egy háromnapos alkalmon találkoztam egy Extrasense nevű olvasási módszerrel.
A lényege az volt, hogy az ember nem olvassa végig a könyvet a megszokott módon. Előbb feltesz egy konkrét kérdést, aztán egy speciális technikával átfutja a könyvet, és megkeresi benne azt, ami a kérdésére válaszol.
Nekem ez akkor úgy állt össze, mintha bemennél egy hatalmas könyvtárba, feltennél egy kérdést, a könyvtáros pedig gondolkodás nélkül odavezetne ahhoz a polchoz, ahol a válasz vár rád. Mai nyelven talán azt mondanánk: egy emberi, ösztönös Google-keresés.
Már maga az elképzelés is szokatlan volt. De nem ez maradt meg bennem a legerősebben.
A három nap alatt ott volt egy fiatal, pécsi testvérpár. Az egyikük csukott szemmel keresett ki adatokat a könyvből.
Furcsa volt nézni. Olyasmit láttam, ami nem fért bele könnyen abba, amit addig lehetségesnek tartottam.
Be kell vallanom, a módszert azóta sem használom könyvek átfutására. Nem lett belőle napi gyakorlatom, és nem állítom, hogy pontosan értem, mi történt ott. De azt sem tudom őszintén mondani, hogy semmi különös nem történt.
Láttam valamit, amit nem hittem volna el könnyen, ha csak mesélnek róla.
Amikor valami előbb megérkezik belül
Tegnap eszembe jutott egy nagyon kedves ismerősöm. Meg akartam kérdezni tőle, mikor van a születésnapja. A beszélgetés azonban valahogy másfelé kanyarodott, és a kérdés végül bennem maradt.
Ma reggel aztán megláttam, hogy éppen ma van a születésnapja.
Nem világmegváltó történet. Nem bizonyít semmilyen különleges képességet. Mégis megállított egy pillanatra.
Miért éppen tegnap akartam megkérdezni?
Lehetett egyszerű véletlen. Lehet, hogy korábban hallottam a dátumot, csak tudatosan már nem emlékeztem rá. Lehet, hogy a beszélgetésben volt egy apró jel, amelyet az elmém észrevett, de én még nem fogalmaztam meg magamnak.
És az is lehet, hogy néha ráérzünk olyan dolgokra, amelyeket még nem tudunk bizonyítani.
Nem tudom, ragadt-e rám valami abból a régi Extrasense-élményből. Inkább csak azt érzem, milyen különös öröm, amikor egy belső jelzés és a külső valóság egyszer csak találkozik.
A megérzés nem bizonyíték, de nem is feltétlenül zaj
Könnyű két szélsőség valamelyikébe menekülni.
Az egyik szerint csak az létezik, amit azonnal bizonyítani tudunk. A másik szerint minden belső érzés üzenet, ezért gondolkodás nélkül követni kell.
Én egyikben sem hiszek igazán.
A bizonyíték fontos. Megvéd attól, hogy a vágyainkat, a félelmeinket vagy a véletlen egybeeséseket ténynek nevezzük. Néha ugyanis nem megérzünk valamit, hanem egyszerűen azt szeretnénk, hogy igaz legyen.
De a megérzésnek is lehet helye. Előfordulhat, hogy az elménk már észrevett apró részleteket, összefüggéseket és hangsúlyokat, miközben a tudatos gondolkodásunk még nem rakta össze őket. A belső jelzés ilyenkor nem kész válasz. Inkább egy halk kopogás az ajtón: erre érdemes lenne jobban odafigyelni.
Nem minden megérzés igaz. De attól még nem minden megérzés értéktelen.
Talán nem az a feladatunk, hogy vakon higgyünk neki. Az sem, hogy azonnal elhallgattassuk. Hanem az, hogy kíváncsian megvizsgáljuk.
Egy egyszerű próba
Amikor legközelebb erős megérzésed támad, írd le egy mondatban, dátummal együtt. Ne magyarázd, és ne alakítsd utólag. Csak rögzítsd pontosan, mit éreztél.
Később nézd meg, mi történt valójában.
Így nem kell választanod a belső érzés és a bizonyíték között. Teret adsz mindkettőnek. A megérzés megszólalhat, a valóság pedig ellenőrizheti.
Talán nem az a legnagyobb kérdés, hogy van-e hatodik érzékünk. Hanem az, hogy észrevesszük-e, amikor valami finoman jelez bennünk, és van-e bennünk elég józanság ahhoz, hogy utána a tényeket is megnézzük.
Te ráérzel a dolgokra, vagy inkább akkor hiszel el valamit, amikor már bizonyítékod is van rá?
És annak a kedves ismerősömnek, akinek ma van a születésnapja: boldog születésnapot kívánok!
