Beszóltak. Nem egy kicsit, hanem nagyon. És nem tetszett.
Két dolog jelent meg bennem egyszerre.
Az egyik az volt, hogy nem kértem véleményt. Miért kellett ezt így elmondani? Miért kellett ennyire keményen belém állni?
A másik gondolatom ennél is kellemetlenebb volt:
Mi van, ha van benne igazság?
Mi van, ha én is azt csinálom, amit most a fejemhez vágnak?
Egyik lehetőség sem tetszett.
Ha teljesen elutasítom a kritikát, akkor talán bezárom magam valami fontos felismerés előtt. Ha viszont mindent igaznak fogadok el, amit rólam mondanak, akkor átadom másoknak a jogot, hogy eldöntsék, ki vagyok, mennyit fejlődtem, és mit ér az, amit végigcsináltam.
„Most is látszik, hogy meg vagy sértődve”
Azt kaptam vissza, hogy már abból is látható a sértettségem, ahogyan beszélek.
Hogy a másikat hibáztatom.
Hogy nem változtam.
Kaptam az ívet rendesen.
És természetesen az első reakcióm a védekezés volt.
El akartam mondani, miért nem igazságos, amit mondanak. Mi mindent nem tudnak rólam. Milyen élethelyzetben voltam az elmúlt másfél évben.
Mert könnyű valakinek kívülről azt mondani, hogy nem változtál.
Sokkal nehezebb végigélni mindazokat a napokat, amelyekben a változás nem látványos.
Amikor a fejlődés nem azt jelenti, hogy mosolyogva, bölcsen és sérthetetlenül jársz a világban.
Hanem azt, hogy reggel újra felkelsz.
Elvégzed a következő feladatot.
Nem adod teljesen át magad a fájdalomnak.
Megcsinálsz valamit, amiben még mindig hiszel.
Az út, amelyet kívülről nem mindenki lát
Visszagondoltam az elmúlt másfél évre.
Őszintén mondom, nem kívánom senkinek, amit megéltem.
Nem akarom utólag romantikussá tenni ezt az időszakot. Nem szeretném azt mondani, hogy minden nehézség ajándék, és minden szenvedésből automatikusan valami gyönyörű születik.
Nem.
Vannak élethelyzetek, amelyek egyszerűen fájnak.
Vannak veszteségek, amelyek nem nemesítenek meg egyik napról a másikra. Inkább kifárasztanak, összezavarnak és olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekre hosszú ideig nincs válaszunk.
Az az élethelyzet, amelybe kerültem, minden egyes nap kihívások elé állított.
Mégis elkészült az Érzelmesék című könyvem.
Amikor ajándékba adtam belőle egy példányt Domi barátomnak és a párjának, Anitának, Anita szinte elsírta magát.
Azt mondta:
„Tamás, nagyon büszke vagyok rád, mert tudom, min mentél át az elmúlt másfél évben, és hogy ennek ellenére megcsináltad.”
Ez a mondat azért érintett meg ennyire, mert ő nemcsak a végeredményt látta.
Látta az utat is.
Egy könyv kívülről egy tárgy.
Borító, lapok, történetek, képek.
De annak, aki létrehozta, benne lehetnek az álmatlan éjszakái, a kétségei, a visszautasításai, a reményei és azok a napjai is, amikor fogalma sem volt, lesz-e ereje folytatni.
Aki csak a könyvet látja, talán azt mondja:
„Ügyes vagy.”
Aki az utat is ismeri, azt mondja:
„Tudom, mibe került.”
Megengedhetem-e magamnak, hogy büszke legyek?
Ma reggel eljutottam egy pontra. Arra gondoltam, hogy én hihetetlenül büszke vagyok arra, amit megcsináltam.
Képes voltam végigmenni ezen az úton.
Képes voltam létrehozni valamit, ami nekem fontos.
Képes voltam úgy alkotni, hogy közben az életem más részei sokszor megrendültek körülöttem.
És mégis megjelent bennem egy régi félelem:
Szabad ezt kimondani?
Nem tűnik beképzeltségnek?
Nem fogják azt gondolni, hogy túl sokat képzelek magamról?
Mintha csak két lehetőségünk lenne.
Vagy kisebbítjük magunkat, és azt mondjuk, hogy ez nem nagy dolog. Vagy elismerjük magunkat, és akkor máris beképzeltek vagyunk.
Pedig a kettő között óriási különbség van.
A beképzeltség mások fölé emeli magát.
Az egészséges büszkeség nem másokhoz méri magát. A saját útjára néz rá.
A beképzeltség ezt mondja:
„Én jobb vagyok nálad.”
Az egészséges büszkeség ezt:
„Tudom, honnan indultam, tudom, mi volt az ára, és nem akarom letagadni, hogy megcsináltam.”
Amikor a sikert beképzeltségnek látják
Hallottam egyszer egy mondatot:
„Akinek nem elég az önbizalma, az a sikert könnyen beképzeltségnek látja.„
Ez kemény mondat. És nem biztos, hogy minden helyzetre igaz.
Van olyan ember, aki valóban fennhéjázó. Van, aki eredményeit mások lenyomására használja. Van, aki annyira vágyik az elismerésre, hogy minden beszélgetést saját magára fordít.
De van ennek egy másik oldala is.
Sok ember számára zavaró, amikor valaki már nem kicsinyíti magát.
Amikor nem mondja azt, hogy:
„Ugyan, ez semmiség.”
Amikor nem kér bocsánatot azért, mert sikerült neki valami. Amikor nem várja meg, hogy mások engedélyt adjanak az örömre.
Pedig nem kell megtagadnunk a sikerünket azért, hogy mások biztonságban érezzék magukat mellettünk. És nem kell kisebbnek mutatnunk magunkat azért, hogy szerénynek tartsanak.
A valódi szerénység nem önmegtagadás. Azt jelenti, hogy reálisan látom magamat. Látom az erősségeimet, és látom a hibáimat is. Tudom, mit csináltam jól, és tudom, miben kell még fejlődnöm.
Lehet igaz a kritika, és igaz az eredményem is
A beszólás után sokat gondolkodtam azon, hogy vajon tényleg megsértődtem-e. Valószínűleg igen. Vajon hibáztattam-e a másikat? Lehet, hogy részben igen. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy semmit nem változtam az elmúlt másfél évben? Nem.
Ez az a pont, ahol sokszor csapdába ejtjük magunkat.
Ha valamiben még mindig hibázunk, akkor úgy érezzük, az egész fejlődésünk semmit sem ér. Ha egy helyzetben újra megsértődünk, akkor azt mondjuk: „Látod, semmit nem változtál.” Ha újra félünk, akkor azt gondoljuk: „Még mindig ugyanolyan gyenge vagy.”
Ha egy konfliktusban védekezni kezdünk, akkor letagadjuk mindazt a munkát, amelyet hónapok vagy évek alatt magunkba tettünk. Pedig a változás nem azt jelenti, hogy soha többé nem jelenik meg a régi működés.
A változás sokszor azt jelenti, hogy hamarabb felismerjük. Hogy már képesek vagyunk megállni, és megkérdezni:
„Mi történik most bennem?”
„Mi igaz abból, amit mondtak?”
„És mi az, amit nem kell magamra vennem?”
Kinek akarunk megfelelni?
Sokáig úgy élhetünk, hogy mások visszajelzéseiből próbáljuk összerakni, kik vagyunk. Ha megdicsérnek, értékesnek érezzük magunkat. Ha kritizálnak, összedőlünk. Ha elismernek, büszkék vagyunk. Ha megszólnak, rögtön szégyellni kezdjük magunkat.
Ez azonban azt jelenti, hogy az önmagunkról alkotott képünk kulcsát mások zsebébe tesszük.
Nem az a cél, hogy ne hallgassunk senkire. Szükségünk van őszinte tükrökre. Olyan emberekre, akik nemcsak simogatnak, hanem mernek szembesíteni is. De a szembesítés nem jelenthet ítélethirdetést.
És egy ember egyetlen reakciójából nem lehet kijelenteni, hogy nem változott.
A végső kérdés nem az, hogy mindenkinek megfelelek-e. Hanem az, hogy képes vagyok-e becsülettel megfelelni annak, amit igaznak és értékesnek tartok.
Képes vagyok-e szembenézni a hibáimmal anélkül, hogy megtagadnám az eredményeimet? Képes vagyok-e elfogadni egy jogos kritikát anélkül, hogy átengedném valaki másnak a teljes történetem feletti hatalmat?
Piszkosul megéri!
Ma már ki merem mondani: Büszke vagyok magamra. Nem azért, mert mindent tökéletesen csináltam. Nem azért, mert mindig jól reagálok. Nem azért, mert már nincs bennem sértettség, harag vagy védekezés.
Hanem azért, mert az elmúlt másfél évben nem adtam fel teljesen magamat. Megcsináltam valamit, amire régóta vágytam. Létrehoztam egy könyvet, amelyben hiszek. És végigmentem egy olyan úton, amelynek a nehézségét nem kell többé kisebbítenem csak azért, hogy valaki ne tartson beképzeltnek.
Lehet, hogy még sokat kell változnom. De már most is jogom van elismerni azt, amit megtettem.
Talán neked is van valami az életedben, amit folyton kisebbítesz. Egy döntés, amelyet meghoztál. Egy időszak, amelyet túléltél. Egy munka, amelyet befejeztél. Egy határ, amelyet végre meghúztál.
Ne várd meg feltétlenül, amíg valaki más azt mondja, hogy büszke rád. Állj meg egy pillanatra, nézz rá az utadra, és kérdezd meg magadtól: Mire lennék büszke, ha nem félnék attól, hogy mások beképzeltnek tartanak? Mert önmagadnak megfelelni nem azt jelenti, hogy senkire sem hallgatsz.
Azt jelenti, hogy többé nem tagadod meg azt az embert, aki végigcsinálta.
És igen.
Piszkosul megéri!
