Nemrég beszélgettem egy édesanyával, aki a 17 éves fiát egyedül neveli.
A fiú mostanában egyre nehezebben találja a helyét a világban. Azt látja, hogy a kortárs kapcsolatok sokszor felszínesek. Egy lánnyal kapcsolatban azt mondta az édesanyjának:
„Anya, szerintem csak azért akar velem lenni, mert kipattintottam magam.”
Közben azt is tapasztalja, hogy emberek nem tartják a szavukat, nehéz megbízni másokban, és nem igazán talál maga körül olyan felnőttet sem, akire felnézhetne.
Eljutott oda, hogy kimondta: nem nagyon látja, mi értelme ennek az egésznek.
Erről beszélgettünk az édesanyjával.
És valahol itt fogalmazódott meg egy nagyon fontos mondat:
Van egy életkor, amikor egy fiúnak az anyja szoknyája mellől az apja mellé kell kerülnie.
Nem azért, mert az anya már nem fontos.
Hanem azért, mert van, amit egy anya nem tud ugyanúgy megadni egy kamasz fiúnak, mint egy férfi.
Egy férfi, aki mentor.
Útmutató.
Mester.
Aki nemcsak megvigasztalja, hanem kihívja.
Megmutatja, hogyan kell nekimenni valaminek.
Hogyan kell elbukni.
Felállni.
Felelősséget vállalni.
Küzdeni valamiért.
És egyszer azt mondani:
„Igen. Ezt jól csináltad. Büszke vagyok rád.”
A beszélgetésünkben éppen az volt megrendítő, hogy ez az édesanya egyedül neveli a fiát, mégsem akarja azt bizonygatni, hogy ő egyedül mindent meg tud adni neki.
Éppen ellenkezőleg.
Látja, hogy a fiának szüksége lenne egy férfira, aki mellé odaállhat.
Találkoztam már ennek az ellenkezőjével is. Olyan helyzetekkel, ahol egy anya annyira magához kötötte a gyerekét, annyira saját magát tette a „jó szülővé”, a másik felet pedig a rosszá, hogy közben a gyerek veszített el valami nagyon fontosat.
Természetesen van olyan apa, akire nem lehet gyermeket bízni. Van bántalmazás, alkoholizmus, elhanyagolás, kiszámíthatatlanság. Nem minden apa alkalmas arra, hogy valódi apai mintává váljon.
Voltam olyan képzésen is, ahol megrendítő mennyiségű történetet hallottam. Felnőtt emberek meséltek alkoholista apáról, bántalmazó családról, mély apa- és anyasebekről. Olyan sérülésekről, amelyeken évtizedekkel később is dolgoztak.
És talán éppen ezért maradt meg bennem egy másik történet.
Évekkel ezelőtt hallottam egy televíziós műsorvezető édesanyától, hogy amikor a fia tizenéves lett, elvált szülőként tudatosan egyre több teret adott az apának.
Nem azért, mert kevésbé szerette a fiát.
Hanem mert éppen eléggé szerette ahhoz, hogy felismerje:
egy kamasz fiúnak szüksége lehet arra, amit az apjától kaphat meg.
Nekem ez valahol a szülői érettség egyik legnehezebb formája.
Nem magamhoz kötni a gyereket.
Nem azt bizonyítani, hogy én vagyok a jobb.
Hanem feltenni a kérdést:
Mire van most neki szüksége ahhoz, hogy felnőjön?
