Egy fárasztó nap után bementem a boltba, hogy vegyek magamnak egy fagyit.
Este nyolc után járt. Én már nagyjából befejeztem a napot fejben is. Nem akartam semmi különöset. Megveszem a fagyit, megeszem, hazamegyek, és kész.
Ahogy sétáltam a sorok között, feltűnt az egyik dolgozó.
Pakolta ki az árut.
De nem egyszerűen dolgozott.
Olyan lendület volt benne, mintha nem este nyolc múlt volna, hanem reggel hat, és éppen most kezdené a napot.
Néztem.
Én már elfáradtam a saját napomban, ő pedig ment tovább. Pakolt, fordult, tette a dolgát, tele energiával.
Valamiért nem tudtam egyszerűen továbbsétálni.
Elkezdett érdekelni:
honnan van benne ez az energia?
Végül odamentem hozzá, és megkérdeztem.
A válaszára nem számítottam.
Három napja halt meg az édesapja.
Azt mondta, most a düh dolgozik benne. Így próbálja lekötni magát. Dolgozik, pakol, csinál valamit.
És abban a pillanatban megváltozott az egész jelenet.
Nem ő változott meg.
Én tudtam meg róla valamit.
Egyetlen mondattal több…
Néhány másodperccel korábban egy dolgozót láttam, aki este nyolc után elképesztő energiával pakolja az árut.
Most pedig ott állt előttem valaki, akinek három napja meghalt az édesapja.
Ugyanaz az ember.
Ugyanaz a mozdulat.
Ugyanaz a bolt.
Csak közben megtudtam egyetlen mondatot az életéből.
És furcsa volt megélni a kettőnk közötti kontrasztot is.
Én egy fárasztó nap után azért mentem be, hogy vegyek magamnak egy fagyit.
Ő pedig három nappal azután dolgozott ott, hogy elveszítette az édesapját.
Nem azért gondolkodtam ezen, mert az én fáradtságom ettől hirtelen nem számított volna.
Nem hiszem, hogy az emberi nehézségeket érdemes egymáshoz mérni.
Hanem azért, mert egészen különös érzés volt egy pillanatra belenézni egy másik ember életébe.
Ugyanabban a pillanatban, ugyanazon a néhány négyzetméteren mennyire különböző életeket élünk.
Én a saját napom végét éltem.
Ő valami egészen mást.
És ha nem kérdezem meg, soha nem tudom meg.
Megveszem a fagylaltot, elmegyek mellette, hazamegyek, és számomra ő marad az a dolgozó, aki furcsa módon még este nyolckor is tele volt energiával.
Amit látunk egymásból
Azóta foglalkoztat ez.
Naponta hány ember mellett megyünk el így?
Valaki ül velünk szemben a buszon.
Valaki kiszolgál bennünket.
Valaki túl lassan fizet előttünk a pénztárnál.
Valaki ingerülten válaszol.
Valaki hangosan nevet.
Valaki feltűnően sokat dolgozik.
Valaki egész nap hallgat.
Mi pedig látunk belőle néhány pillanatot.
Ebből a néhány pillanatból nagyon könnyen lesz egy egész történet a fejünkben.
Pedig az igazi történetből szinte semmit sem ismerünk.
Nem tudjuk, honnan érkezett. Mi történt vele aznap reggel. Milyen üzenetet kapott. Kit vár haza. Ki nem várja már haza.
Mitől fél.
Miért dühös.
MineK örül.
Mit próbál éppen valahogy kibírni.
Persze nem kell minden idegent megállítanunk és kifaggatnunk az életéről.
És attól, hogy valakinek nehéz története van, még nem lesz minden viselkedése rendben.
Nekem nem is ez volt ennek az estének a tanulsága.
Hanem valami sokkal egyszerűbb.
Hogy amit látok egy emberből, az nem az egész ember.
Sokszor még csak nem is a történetének egy fejezete.
Talán csak egyetlen sora.
