Sokáig volt bennem egy nehezen megfogalmazható félelem.
Nemcsak attól féltem, hogy nem leszek képes valami nagyot létrehozni. Attól is, hogy mi lesz, ha valóban sikerül.
Mi történik velem, ha egyszer elérem, amit szeretnék? Mi lesz, ha már nem kell minden nap küzdenem valamiért? Ha nem kell újra és újra bizonyítanom, megoldanom, túlélnem? Mi marad belőlem, ha nincs mi ellen harcolnom?
Ez az érzés időnként szinte olyan volt, mintha a siker valamiféle végállomás lenne. Mintha ha egyszer minden megvan, akkor többé nem lenne hova menni, nem lenne mit csinálni, és nem lenne miért felkelni.
Szinte olyan, mint a halál.
Nem fizikai értelemben, hanem belül. Mozdulatlanságként. Céltalanságként. Egy olyan térként, amelyben már nincs következő akadály, amely megmondaná, mi a dolgom.
A küzdelem ugyanis nemcsak fájdalmas tud lenni. Biztonságot is adhat.
Ha folyamatosan van valamilyen probléma az életünkben, legalább tudjuk, mit kell tennünk. Meg kell oldani. Túl kell élni. Többet kell dolgozni. Be kell bizonyítani, hogy képesek vagyunk rá. Ki kell bírni a következő napot, hónapot vagy életszakaszt.
Ebben a működésben van valami nagyon ismerős. Kimerítő, mégis egyértelmű. Nem kell feltennünk a mélyebb kérdéseket, mert a sürgető feladatok válaszolnak helyettünk.
Egy cikk kapcsán hallottam arról, hogy az emberi ösztöneink egy egészen más világban alakultak ki, mint amelyben ma élünk. Régen az élet elsődleges kérdése nem az volt, hogyan valósítsuk meg önmagunkat, hanem az, hogyan maradjunk életben.
Lesz-e étel? Lesz-e biztonság? Túléljük-e a telet? Meg tudjuk-e védeni magunkat és azokat, akikért felelősek vagyunk?
A küzdelem nem választás volt. A túlélés természetes része volt.
A testünk és az idegrendszerünk megtanulta, hogy a veszélyre figyeljen, a hiányt keresse, és folyamatosan felkészüljön arra, hogy valami rossz történhet. Ez a működés rengetegszer mentette meg az embert.
Csakhogy a világ sok szempontból gyorsabban változott meg, mint az ösztöneink.
Sokan ma már nem minden nap a fizikai túlélésért küzdenek. Egyre több ember előtt nyílik meg annak lehetősége, hogy ne csak fennmaradjon, hanem alkosson, válasszon, kibontakozzon, és valami olyat hozzon létre, ami túlmutat a puszta túlélésen.
Ez azonban újfajta félelmet hozott magával.
A túlélésben a feladat többnyire adott. Ha éhes vagyok, ételt kell szereznem. Ha veszély fenyeget, meg kell védenem magam. Ha nincs pénzem a következő hónapra, dolgoznom kell.
Az önmegvalósításban viszont nincs mindig külső kényszer. Nekem kell eldöntenem, mit szeretnék létrehozni. Nekem kell vállalnom, hogy valami fontos számomra. Nekem kell kimondanom, hogy talán többre vagyok képes annál, mint amit eddig megmutattam.
És nekem kell elviselnem annak lehetőségét is, hogy mások ezt meglátják.
A kudarc félelmetes, de a siker sem veszélytelen.
A siker után ugyanis már nem mondhatjuk azt, hogy majd egyszer elkezdjük. Nem bújhatunk örökké a körülmények mögé. Nem hivatkozhatunk mindig arra, hogy még nem állunk készen.
Ha sikerül, szembe kell néznünk azzal, hogy képesek vagyunk rá.
Ez felelősséget jelent.
A saját erőnkkel való találkozás néha legalább olyan ijesztő, mint a gyengeségeinkkel való szembenézés.
Talán ezért is fontos különbséget tenni szenvedés és szenvedés között.
Van hasznos szenvedés. Ez az a nehézség, amely valamilyen valódi feladatból születik. Amikor tanulunk valamit, amit még nem tudunk. Amikor dolgozunk egy célért. Amikor hibázunk, és vállaljuk a következményeit. Amikor egy kapcsolatban ki kell mondanunk valamit, amit eddig elhallgattunk. Amikor nekifeszülünk egy problémának, újra próbálkozunk, és közben lassan alkalmassá válunk arra, amit el szeretnénk érni.
Ez a fajta szenvedés nem kellemes, de iránya van.
Átalakít.
A végén nem feltétlenül kapjuk meg azt, amit akartunk, de közben tanulunk, fejlődünk, és közelebb kerülünk a valósághoz.
És van haszontalan szenvedés. Ez az a fájdalom, amelyben rengeteg energia mozog, de nincs valódi előrelépés. Amikor napokig olyan eseményeken rágódunk, amelyekre nincs ráhatásunk. Amikor századszor is elképzeljük a lehető legrosszabb jövőt. Amikor az önbizalomhiányunk minden eredményünk után új bizonyítékot kér. Amikor az imposztorszindróma azt mondja, hogy eddig csak szerencsénk volt, és hamarosan mindenki rájön, hogy valójában nem vagyunk elég jók.
Vagy amikor nem tesszük meg a következő lépést, de közben folyamatosan gyötörjük magunkat azért, mert nem haladunk.
A haszontalan szenvedés egyik különös tulajdonsága, hogy gyakran felelősségteljes működésnek álcázza magát. Azt mondjuk, hogy csak alaposak vagyunk. Hogy még gondolkodnunk kell. Hogy felkészülünk minden lehetséges problémára. Hogy nem akarunk hibázni.
Közben pedig lehet, hogy egyszerűen félünk kilépni abból a működésből, amelyet már ismerünk.
Az önbizalomhiányt könnyű pusztán hibának látni. Pedig gyakran védelem.
Ha nem hiszek magamban, nem kell megmutatnom magam. Ha nem indulok el, nem bukhatok el. Ha folyamatosan kételkedem, nem kell vállalnom a saját erőmet. Ha pedig nem hozok létre semmi igazán nagyot, megmaradhatok abban a világban, amelyben mindig van miért küzdeni.
Ez fájdalmas felismerés.
Mert azt jelenti, hogy néha nem a nehézségek tartanak fogva minket, hanem az a biztonság, amelyet a nehézségek adnak.
A probléma ismerős. A szabadság viszont ismeretlen.
Az ember sokszor inkább választja az ismerős szenvedést, mint az ismeretlen lehetőséget. Nem azért, mert gyenge, hanem mert valami benne még mindig azt hiszi, hogy az ismerős veszély biztonságosabb, mint az ismeretlen szabadság.
A félelem mélyén talán nem is az a kérdés van, hogy képesek vagyunk-e elérni a célunkat, hanem az, hogy kik leszünk utána.
Ha valaki egész életében a küzdelmein keresztül határozta meg magát, akkor a nyugalom identitásvesztésnek tűnhet. Ha mindig az voltam, aki kibírja, megoldja és túléli, akkor ki vagyok, amikor már nem kell túlélni? Ha a hiány hajtott előre, mi fog mozgatni a bőségben? Ha a félelem adott irányt, hogyan fogok dönteni szabadságból?
Ezek nem kényelmes kérdések.
De valódi kérdések.
Az önmegvalósítás nem azt jelenti, hogy többé nincs nehézség. Nem jelenti azt sem, hogy hátradőlünk, és soha többé nem kell dolgoznunk.
Azt jelenti, hogy lassan megtanuljuk megválasztani, miért vagyunk hajlandók szenvedni.
Nem minden harcot kell továbbvinnünk csak azért, mert ismerős.
Lehet, hogy a következő életszakaszunkban már nem a túlélésért kell küzdenünk, hanem valamiért, amit szeretünk.
Nem valami ellen.
Valamiért.
Nem hiszem, hogy egyik napról a másikra ki lehet kapcsolni a túlélési ösztönt. És nem is kell. Ez az ösztön sokáig védett minket. Észrevette a veszélyt, mozgósította az erőnket, és segített keresztülmenni olyan helyzeteken, amelyekben valóban szükségünk volt rá.
A cél nem az, hogy harcoljunk ellene.
A cél az, hogy ne mindig ő döntsön helyettünk.
Amikor legközelebb azon kapjuk magunkat, hogy újra ugyanazokat a gondolatokat forgatjuk, érdemes megállni, és feltenni két kérdést:
Van ráhatásom arra, amin most gondolkodom?
A következő lépésem valódi fejlődést szolgál, vagy csak fenntartja az ismerős küzdelmet?
Ha van ráhatásom, cselekedhetek. Ha nincs ráhatásom, akkor talán nem több gondolkodásra, hanem elengedésre van szükségem.
És ha azért nem lépek, mert félek attól, ami a siker után következik, akkor érdemes kimondani:
Nem a cél végétől félek. Attól félek, hogy egy új élet kezdődik, amelyben már nem a túlélési ösztönöm, hanem a döntéseim mutatják az irányt.
Talán nem az a kérdés, hogyan kerülhetnénk el minden szenvedést.
Hanem az, hogy annak a szenvedésnek fizetjük-e meg az árát, amely épít minket, vagy annak, amely csak ismerős.
