2007 tavaszán egy szegedi kosármeccsre utaztam egy ismeretlen szurkolótársammal. A sráccal nagyon jót beszélgettünk a hosszú út alatt. Már az elejétől fogva éreztem, hogy nem egy átlagos srác, aki csak éli vakvilágba az életét. Számítógépjavítással foglalkozott, így Rá bíztam a gépeim karbantartását, mert megbízható és következetes volt. Mesélte, hogy hiába mondja el a cégeknél, hogy hogyan használják a gépeket, mégis újra és újra szoftvereket kell telepítenie és összekuszált gépekbe életet lehelni. Megtanulta, hogy ragaszkodjon a „Csináld jól, vagy ne csináld egyáltalán!” elvhez.
Nekünk is mondta, hogy velünk sem fog kivételt tenni, ha elcsesszük a gépet (a beállításait felülírjuk), akkor ne hozzuk hozzá, mert nem hajlandó megjavítani. A szabályokat be kell tartani és kész. Értettem, hogy miért mondja, hisz én sem szeretek egy dolgot többször megcsinálni, főleg, ha előtte elmondom a játékszabályokat.
Később a saját számítógépemen feszegetem a határokat egy-egy beállításommal, amiért egy karbantartáskor mindig jól beolvasott, de ráhagytam, hogy miért gondolja így. Persze soha nem értettem egyet vele, hisz’ én használom a gépet, a saját beállításaimat, igényeimet akartam megvalósítani. De mit tehet az ember egy merev, kocka szakemberrel, aki mindent jobban tud?!
Egyszer olvastam egy idézetet:
„Hibázni ér. Újra nekifutni ér. Nem megpróbálni viszont tilos!”
Viszont a sráccal szemben, akinél azt érzem, hogyha hibázok, akkor azonnal:
- lehurrog, hogy érezzem a hibám következményeit.
- vagy megbüntet (nem vihetem hozzá a gépet), hogy tudjam a következő alkalommal meg se próbáljam azt, ami a fejemben van
azt élhetem meg, hogy bátran fedezzem fel a világot? Szabadság helyett ketrectől való félelmek szorították gondolataimat…
Mi van, ha fordított helyzetbe kerülök?
Gyermekem eldöntötte, hogy eladja a számítógépét. Az átadás előtt a gépet újra telepítettem s amíg frissült a gép a srácokra bíztam. Ők már nagyon unták a várakozást és kitalálták, hogy játszani fognak, így a telepítés alatt 95%-nál kihúzták az internetkábelt a gépből, aminek a következménye természetesen az lett, hogy az egész rendszer lefagyott és semmit nem lehetett tenni.
A bennem felgyülemlett érzések tomboltak, de visszafogtam magam. Már füstölögtem magamban, hogy ez +2 óra, munka lesz, különben is, hogyan lehetett ennyire felelőtlen stb, stb…
Közben a gyermekem odaült mellém és megszólalt: „Hát ez most jó tapasztalat volt!” Nem néztem oda, de éreztem, hogy tudta és megértette, hogy mi ment félre, és levonta belőle a következtetéseket.
Este még megbeszéltük, hogy mi történt, de igazából másnap értettem meg, hogy a gyerekek tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az élet hogyan működik jól, minek mi a következménye.
Szülőként azt hisszük, hogy mi látjuk jól a világ dolgait. Tudjuk, hogy mi jó és mi nem az, hol vannak a határok, ezért a szülői féltésünk gyakran korlátozni akarja a gyermekeket. Ha pedig nem úgy jön össze, akkor vagy leszidjuk vagy büntetjük őket.
Mint mi, a gyerekek is tapasztalatok által tanulunk. Az emléleti okosságok szépek és jók, de sokszor egyáltalán nincs hatásuk a környezetünkre. Hiába akarjuk megmondani a „tuttit”, eléggé kis százalékban ér célba.
Szülőként két dolgot tehetek, hogy segítsem gyermekeimet az életben való eligazodásban:
- Teremtsek számárukra biztonságos helyzeteket, amelyekben megtapasztalhatnak kihívásokat (és legyek is ott, ha segítségre van szükségük).
- Mutassak példát! A gyerekek mindig figyelnek. De nem arra, amit mondunk, hanem arra, amit teszünk. Jó példát kell mutatnom a pozitív dolgokban és a hibák helyrehozatalában. Ez persze sokkal lassabb folyamat, mint a korlátozás vagy az utasítgatás, de biztosabb, mert a mintát viszi tovább.
Végül pedig ez az önbizalom fogalma: „Hit saját magunkban; személyes meggyőződés a saját képességeinkről, erőnkről, céljaink elérhetőségéről.” Milyen sok erőt tudott volna adni, hogyha ezt kapjuk mi is gyermekkorunkban.
